A plene-írás olyan írásmód, amelyben egy hangot — főként egy hosszú magánhangzót — egy külön kiegészítő magánhangzójel segítségével jelölnek.
A sumér írásban ez általában azt jelentette, hogy egy szótagjel után még egy V-jel került: CV + V
Például: ba-a
Ez arra utalhatott, hogy az a hosszú volt, vagy hogy két magánhangzó összevonódott.
A plene-írás azonban nem volt következetes és kötelező. Egy hosszú magánhangzót nem mindig jelöltek így, ezért a plene-írás hiánya nem bizonyítja, hogy a magánhangzó rövid volt.
A plenus latin eredetű szó, jelentése nagyjából: „teljesen, teljes alakban”.