A sumer csupán egyike volt a többnyelvű társadalomban használt fő nyelveknek. A másik jelentős nyelv a keleti sémi volt, az i. e. 24. századtól kezdve pedig annak egyik dialektusa, az akkád. A két nyelv közötti érintkezésről úgy vélik, hogy legalább olyan korán megkezdődött, mint maga az írásbeliség, vagyis az i. e. 4. és 3. évezred fordulóján. A feltehetően széles körű kétnyelvűség következtében a két nyelv között hasonlóságok alakultak ki a szókincs, a fonológia, a morfológia és a szintaxis szintjén. E közös sajátosságok közül sok már akkor jelen van mindkét nyelvben, amikor azok az i. e. 3. évezred közepétől számunkra hozzáférhetővé válnak. Ezért nem tudhatjuk, hogy a feltételezett közös vonások egy nyelvi térségben fennálló, hosszú távú nyelvi érintkezés eredményei-e, vagy pedig változó irányú, egyoldalú átvételek következményei.
Bármilyen is volt a két nyelv viszonya a korábbi időkben, ésszerű feltételezni, hogy körülbelül az i. e. 24. századtól kezdve az akkád vált domináns nyelvvé. Ennek következtében aszimmetrikus kétnyelvűség alakult ki, amelyben az akkád ismerete egyre több helyzetben bizonyulhatott hasznosnak. A protosémi gutturális hangok akkád nyelvbeli redukciója ebben az időszakban arra utalhat, hogy a sumer nyelvű népesség viszonylag nagy része tért át az akkád használatára; az ezt követő évszázadokból pedig kizárólag az akkádnak a sumerre gyakorolt interferenciái adatolhatók, fordított irányú hatás azonban soha. Az akkád dominanciája végül ahhoz vezetett, hogy a beszélt köznyelv szerepében az akkád felváltotta a sumert. Feltételezhető, hogy az óbabilóni korszak végére a sumert már nem sajátították el első nyelvként, és hogy már az óbabilóni korszak folyamán is az írott sumert használók többségének az akkád vagy valamely más nyelv volt az anyanyelve. A hosszú és kifinomultan megszerkesztett akkád–sumer igei paradigmák, az úgynevezett óbabilóni grammatikai szövegek (Black 1991) megjelenése — amelyek a sumert akkád kategóriák szerint elemzik — szintén a sumer második nyelvi státuszára utal.
Az i. e. 2. évezred elején több műfaj, így például a levelek, a jogi feljegyzések és az adminisztratív dokumentumok fokozatosan eltűnnek. A sumer használata egyre inkább a formálisabb regiszterekre korlátozódik, például a királyi feliratokra — amelyek rendszerint sumer–akkád kétnyelvűek — és az irodalmi szövegekre. Az óbabilóni korszak után a sumert már csak a kultikus, irodalmi és tudományos hagyomány céljaira tanították és tanulták.
Nagyjából az i. e. 3. évezred végétől kezdődően a sumer akkádosodási folyamaton megy keresztül, amely minden bizonnyal összefügg szociolingvisztikai státuszának megváltozásával. Hangrendszere egyre inkább az akkádéhoz válik hasonlóvá: például az aspiráció nélküli zöngétlen mássalhangzók a legtöbb fonológiai környezetben zöngéssé válnak. A sumer nyelvtani megkülönböztetéseit már nem alkalmazzák következetesen, illetve egyeseket felváltanak más formák, mivel a sumer és az akkád kategóriarendszere nem felel meg egymásnak: például az emberi és nem emberi referenciájú névmási alakokat gyakran hibásan használják; a locativus1, locativus2 és locativus3 esetek használata pedig összekeveredik. Az akkád számos strukturális interferenciája is megfigyelhető (lásd Zólyomi 2005b és 2014): például megszűnik az esetjelölők és az igei prefixumok közötti megfelelés, a névszói esetjelölők használatát pedig a megfelelő akkád kifejezésmódok befolyásolják; emellett a sumerben kialakul a morfológiailag jelölt kauzativitás.
következő fejezet: