A vegyes, logografikus–fonografikus írásrendszer a különböző korszakokban eltérő mértékben tükrözi a sumer morfofonológiai szerkezetét. A sumer szavak morfofonológiai struktúráját ezért úgy kell rekonstruálni, hogy megfeleléseket állapítunk meg a grafémák sorozata és a morfémák sorozata között. Ez az értelmezés szükségképpen bizonyos mértékig szubjektív, és az értelmező nyelvtani modelljét tükrözi. A nyelvészeti leírás tárgyának azonban a rekonstruált morfémasornak kell lennie, nem pedig a grafémák sorozatának.
Világosnak kell lennie, hogy a nyelv teljes összetettségének helyreállításában még reménykedni sem lehet. Fonológiája, morfológiája, szintaxisa és használata a rendelkezésünkre álló nyelvi adatok alapján csak hiányosan és eltérő mértékben rekonstruálható. Ez a bevezető nyelvtan a nyelv legfontosabbnak tűnő sajátosságait igyekszik bemutatni.
Az írásrendszer okozta nehézségek áthidalása érdekében az ebben a nyelvtanban szereplő valamennyi sumer példát négy sorban adjuk meg: az első sor a kifejezést standard grafemikus átírásban adja meg; a második a morfémákra való szegmentálást tartalmazza, amelyet a grafémák sorozatának értelmezése alapján rekonstruálunk; a harmadik morfémáról morfémára haladó glosszázást ad; a negyedik pedig a fordítást.³ A grafemikus átírásban az alsó indexben álló számok a homofón grafémákat különböztetik meg egymástól, a felső indexben álló grafémák pedig szemantikai osztályozók; az egy szót alkotó grafémákat kötőjelek kapcsolják össze; a morfémákra való szegmentálásban és a glosszákban az „=” jel az enklitikumokat kapcsolja a hordozójukhoz. A sumer átírásában három különleges karaktert használunk: ŋ (kiejtése olyan, mint az angol sing szó utolsó mássalhangzója), ḫ (kiejtése olyan, mint a loch szó utolsó mássalhangzója), valamint š (kiejtése olyan, mint a ship szó első mássalhangzója).
következő fejezet: