Mint minden nyelvnek, a beszélt sumernek is bizonyára több különböző helyi és időbeli változata létezett. Mi azonban a nyelvet csak írott forrásokból ismerjük, következésképpen e változatok többsége örökre elveszett. Csupán a sumer egy írott, formális változatához férünk hozzá, amelynek sajátosságai és története jelentősen eltérhetnek a köznyelvi változat sajátosságaitól és történetétől. Ugyanakkor az is lehetséges, hogy a helyi dialektusok sajátosságai tükröződnek az ó-sumer és az óakkád korszak helyi írnoki hagyományaiban. Az i. e. 3. évezred második felében két fő hagyomány különíthető el: az északi (Nippur, Adab, Isin) és a déli sumer (Lagas, Umma, Ur, Uruk) dialektusok.
Az ó-sumer korszakban csupán néhány különbség mutatható ki a két dialektus között: például az igei prefixumok magánhangzó-harmóniája a déli városokban (lásd alább a 2. lecke 2.2. szakaszát), az /a(l)/ finitjelölő prefixum passzív értelemben való használata az észak-babilóniai városokban (lásd alább a 11. lecke 11.1. szakaszát), valamint a komitatívuszi eset használata terminatívuszi funkcióban az i. e. 25. században. Az óakkád korszakban e megkülönböztető sajátosságok többsége eltűnik, és csupán a jellegzetes passzív jelölők maradnak fenn. Emellett egy új dialektális különbség is megjelenik: a zöngétlen aspirált affrikáta /tsh/ — amelyet a korábbi szakirodalom /dr/ fonémaként jelölt — a déli sumerben /r/-ré, az északi sumerben viszont /d/-vé válik (lásd alább a 2. lecke 2.1. szakaszát).
Az i. e. 3. évezred végére, a III. uri dinasztia felemelkedésével a helyi hagyományok többé már nem tükröződnek az írott nyelvben. A sumer nyelvet a déli sumerhez kapcsolódó formában standardizálták, és ez az írott változat Sumer északi területein is elterjedt (vö. a drehemi forrásokkal). Az egyetlen hely, ahonnan az északi dialektus sajátosságait vagy kevert sajátosságokat mutató szövegek származnak, Nippur volt. Azt, hogy a sumer nyelv standardizációja csak az írott nyelv szintjén ment végbe, az óbabilóni sumer bizonyítja, amely az északi sumer számos sajátosságát megőrizte. Ahogy a hatalmi központ északra helyeződött, ez a formális, írott nyelvben is tükröződött.
A sumer egy sajátos változata, amelyet szintén meg kell itt említeni, az eme–sal sumer elnevezéssel ismert szociolektus (jelentése valószínűleg „finom nyelv”). Az eme–sal dialektust fonológiai eltérések és korlátozott lexikai helyettesítések jellemzik; vagyis a sumer morfológiai és szintaktikai szabályai változatlanok maradnak, a különbségek kizárólag a fonológia és a szókincs szintjén jelentkeznek. Az eme–sal dialektus elemei rendszerint a standard sumer elemeivel keverednek. Nem lehet megállapítani, hogy az eme–sal mikor vagy mely régióban alakult ki először, de feltételezik, hogy a beszélt sumer egyik formája, pontosabban női dialektus lehetett. Az i. e. 2. évezred elejére, vagyis arra az időszakra, amikor először írásban is dokumentálható, az eme–sal dialektus használata már bizonyos vallási és költői műfajokra, illetve kontextusokra korlátozódott; ezek közé tartozott a női beszéd irodalmi megjelenítése is.
következő fejezet: